a kiirt tematol elallt a szavam
sokkal jobb mindennel, amit eddig el tudtam kepzelni
de orulok h piszke fordulot kapott es feladhatta ezt a remek temat!
rengeteget olvastam regebben, most kevesebbet
mindig kiemeltem figyelem, miket esznek isznak az emberek
ha epp szarazsag vagy ehezes van a konyvben, akkor folyamatosan iszok meg eszek olvasas kozben, a homok asszonya alatt tobbet ittam, mint valaha, polcz alaine konyvei kozben sokszor vegig puliszkara vagyok
sajnos ez a fordulo nekem ismet eleg nehez, barmennyire is lazba hozott
ugyan van rengeteg konyvem, most nem tudtam ugy gondolkozni, h odasetalok a konyvespolcomhoz, es fel ora mulva 37 otletem van, amik kozul alig birok valasztani, pedig ez lett volna az idealis
[eleve egy polcom sincs, a konyveim dobozokban vannak sokfele kulonbozo pincekben bp-n]
azert eszembe jutott egy, ami igazan nagyon erdekelt, es mar emlitettem is a blogomban itt
nacume szoszeki: macska vagyok
[reszletek, innen]
Azt viszont nem tudom, merre járhatott a gazdám Kangecu ifiúrral, de aznap jó későn keveredett haza és másnap csak úgy kilenc tájban ült a reggelizőasztalhoz. Nekem a már említett rizseskondér tetejéről volt szerencsém látni, hogyan falja a mocsit, egyiket a másik után anélkül, hogy egy szót is szólna közben. A rizsszeletek elég kicsik voltak, hatot-hetet befalt, mire jóllakva leeresztette az evőpálcikáját. De egy darabot a tálban hagyott. Ha más teszi ezt a családból, el nem nézte volna annak az ilyen rendetlenkedést, de magával bezzeg kivételezik, s eltelve családfői dicsőségével, gőgös nemtörődömséggel tekint alá a félig elszenesedett mocsi gyanús lében hentergő tetemére. Sőt amikor a felesége elővette a gyomrára való gyógyszert, hogy elébe tegye, rászólt:
- Nem veszem be. Úgyse használ!
- Nem veszem be. Úgyse használ!
----
A gazdám ilyen egy nevetséges figura, a hiúsága nem ismer határt. Végül azonban mégiscsak arra a következtetésre jutott: milyen jó is lenne neki a gyomorbaja nélkül. E célból ma estétől kezdve ivászatba fog. És hogy reggel úgy belakott a mocsiból, nem tudom, nem a szake hatása-e?
És ekkor hasított belém a gondolat, hogy magam is megkóstolnám azt a mocsit. Tudniillik macska létemre majd mindent megeszem. Annyi elszántság ugyan nem szorult belém, mint a riksásék Setétjébe, mert az még a sarkon túlra is elzarándokol a halárushoz, másrészt társadalmi pozíciómról sem mondhatom el, hogy olyan fényes lenne, mint Cirmoskáé a kisutcában lakó, kéthúros hangszeren játszó művésznőnél. Így hát alig akad valami, amit én visszautasítanék. Bekebelezem a gyerekek után a kenyérmaradékot, kinyalom a bablekvárt, és bár a savanyúság igen keserves táplálék, mégis - már csak a tapasztalat kedvéért is - megpróbálkoztam egyszer vagy két szelet savanyított répa elfogyasztásával. "Ezt uuutálom, amazt nem állom" - ilyen kényeskedés nem illik olyan macska szájába, aki mégiscsak egy tanár házában él.
----
Szóval szó sincs róla, hogy torkoskodásból szeretném megenni a mocsit. Eszembe jutott, hogy még a konyhán lehet, amit a gazda reggel meghagyott - meg lehet, tehát meg is kell enni. Forduljunk csak ki a konyhára, nézzünk körül!
És tényleg: ott hever az edény fenekén azonmód ugyanaz a mocsi, amit reggel már szemügyre vettem - változatlan színű mártásban. Itt meg kell vallanom, hogy soha még egy darabka mocsi sem volt a számban. Nézem: ízesnek tűnik, de kissé undorít is. Szétgereblyélem kicsit a mancsommal a rászórt zöldséget. Aztán kipróbálom bőrszerű héját a karmommal: érintésre ragacsos. A szaga meg olyan, mint amikor a rizsfőző vasfazék aljáról kaparják ki a főtt rizst. Körülnézek: megegyem, ne egyem? Szerencse vagy balszerencse: sehol senki. Ó-szan, a cseléd mindig egyforma ábrázatával tollaslabdát ütöget odakint. A gyerekek bent a szobában énekelnek valami nyulacskáról. Ha falni akarok, itt az idő. Ha elszalajtom az alkalmat, jövő újévig úgy kell töltenem az életet, hogy nem ismerem a mocsi ízét. Macska létemre is megsejtettem ebben a pillanatban egy igazságot: "Soha vissza nem térő alkalom minden lényt rávesz olyasmire is, amire pedig nem kívánkozik."
Bizony jómagam sem kívántam a rizslepényt, sőt minél jobban szemügyre vettem az edény alján, annál jobban elhatalmasodott rajtam valami kellemetlen érzés, már attól is undorodtam, hogy megkóstoljam. Ha a cseléd rám nyitja az ajtót vagy meghallom a gyerekek közelgő lépteinek zaját, minden bánkódás nélkül otthagyom a tálat. A következő újévig lelki szemeim előtt lebegne ugyan... De senki se jön, akárhogy is habozom, senki se jön... Valami folyton késztet: hát nem eszed meg? kapd be gyorsan! befele vele! Miközben egyre csak a tálba lestem, azon fohászkodtam, hogy bárcsak valaki... de persze senki se jött . Hát akkor mégiscsak meg kell ennem ezt a mocsit. Rávetettem tehát magam a tálra és elszántan gyökeréig mélyesztettem fogamat a mocsi csücskébe. Ennyi erővel általában mindent el tudok harapni, de micsoda meglepetés! Éppen gondolom, hogy most már jó, és el akarom a fogammal ereszteni - de az nem ereszt! Még egyszer megkísérlem kihúzni a fogamat - nem mozdul. Sejtem már, hogy ez az étel merő boszorkányság - de késő. Mint mikor az ember mocsárba esik és megpróbálja a lábát kiszabadítani, de csak blutty-blutty, süllyed egyre, úgy ólmosodnak meg pofám inai, a fogam meg sehogy se mozdul. Érzem bizony, rágós egy falat, megfogtam, de nem enged, nem tudom lerázni magamról. Igaza volt Meitei műítésznek, amikor a gazdámat felibe-harmadába embernek nevezte, ez a mocsi is éppolyan. Akárcsak tízben a három - egy örökkévalóságig oszthatod, mégsem jutsz semmire. És ekkor rájöttem kínjaim közepette a második számú igazságra:
"Minden lény előre megérzi, mi az, ami nem tesz jót neki."
Lám, bölcs mondást már kettőt is kitaláltam, csak éppen örömem nem telik benne. A fogam a mocsi foglya; úgy sajog, mintha húznák. Ha gyorsan meg nem szabadulok tőle, jön a cseléd! A gyerekek is abbahagyták már az éneklést, biztos, hogy mindjárt berontanak a konyhába. Keserves kínok között próbálkozom a farkam karikába görbítésével - semmi; lekonyítom, majd kihegyezem a fülemet - mit sem ér. Rájövök, hogy a mocsinak semmi köze az én fülem-farkam állásához. Minek görbítsem-hegyezzem-konyítsam őket hiába? Felhagyok vele. Ha valami segíthet, csakis a mancsom. Még talán le is szakíthatom vele magamról ezt a mocskot. Előbb jobbomat emelem föl, hogy körbetöröljem a pofám környékét, csápolok, de mindhiába, a ragacs nem válik le. Jöhet a bal mancsom: villámgyorsan, körkörösen támadok vele. Nem megyek ezzel sem sokra. Türelem rózsát terem, felváltva igyekszem jobbal-ballal, de a fogam csak marad a ragacsba tapadva. Ejnye, sehogy se jó ez így - két manccsal kell egyszerre.
És ekkor - láss csodát - sikerül, ami eddig még sohasem: felemelkedem a hátsó lábaimra! Valahogy olyan érzés, mintha nem is macska volnék. De hát törődöm is én most azzal, hogy az vagyok-e vagy sem, mikor minden erőmmel csak azon igyekszem, hogy fejemet összevissza hányva, tekergetve megszabaduljak! Olyan hevesen kapkodok a mancsaimmal, hogy már-már elvesztem egyensúlyomat, arrébb kell lépnem, nem maradhatok egy helyben, körbeszökdelek a konyhában. Közben arra gondolok, hogy milyen ügyesen felálltam két lábra magamtól. Innen már széles út vezet a harmadik igazsághoz: "Veszély esetén még az is sikerül, ami egyébként elérhetetlennek látszik. Ezt nevezzük égi segedelemnek."
Szerencsére részesültem e mennyei jóból, s így két lábon folytattam élethalálharcomat a sátáni étellel. Egyszerre úgy rémlik, hogy lépések zaját hallom odabentről. Valaki jön. Jaj de borzasztó lenne, ha így meglátna, gondolom, és egyre vadabbul keringek körbe a konyhában. A lépések egyre közelednek. Ó, jaj nekem, hát csak ennyire telt az égi segedelemből? Ekkor pillantottam meg a gyerekeket.
- Oda nézz! A macska eszi a mocsit és táncol! - kiáltott fel az egyik.
Elsőnek Ó-szan hallotta meg. Nyomban abbahagyta a tollaslabdázást, az ütőt ledobta és berohant.
- Jé, tényleg!
Az úrnő is nyilatkozott címerrel díszített finom kimonójában:
- Utálatos egy jószág!
Az úr is kijön a dolgozószobájából, szólván:
- Hülye állat!
A gyerekek azonban irtó érdekesnek tartották, s aztán mindnyájan - mintha összebeszéltek volna - fergeteges kacagásban törtek ki. A keservét neki! Sem a gyötrelem, sem a méreg nem tudott véget vetni a táncnak. Mikor már a nevetés alábbhagyott volna, az ötéves kölyök ismét megszólalt:
- Nézd, mama, milyen jópofa!
Erre aztán ismét rájuk jött, pedig akkor már, ahogy a költő mondja: "a tomboló hullámok csillapodván ellankadtak". Én bizony sokszor láttam-hallottam, milyen szegényes az emberi részvét, de ekkori kegyetlenségükön soha nem tettek túl. Az égi segedelem reménye elenyészett, visszaereszkedtem négy lábamra, úgy, ahogy eredetileg szoktam állani, szemem kifordul a kíntól, fojtogatott a végső megszégyenülés. A gazdám végül is kárnak tartotta volna, ha elpusztítanak a szeme láttára, s ezért ráparancsolt a cselédre:
- Na, szedd le róla!
A szolgáló erre az úrnőre nézett, olyan tekintettel, mely ezt kérdezte: "Ne táncoltassuk még egy kicsit?" Az asszony szerette volna nézni még a táncot, de hát elpusztítani sem akart - ezért hallgatott.
- Felfordul, ha mindjárt le nem szeded róla! Igyekezz már! - szólt rá ismét a gazda a cselédre. Ó-szan pedig, mintha csak valami álombéli lakomából keltenék fel jóllakottan, kelletlenül megfogta a mocsit és rántott rajta. Törődött is vele, hogy fáj-e vagy nem, húzta irgalmatlanul és éreztem, hogy nem bírom már tovább. De az élmény elvezetett a negyedik számú igazsághoz:
"Az összes gyönyörélvezetekhez keserves kínokon keresztül jutunk el."
És tényleg: ott hever az edény fenekén azonmód ugyanaz a mocsi, amit reggel már szemügyre vettem - változatlan színű mártásban. Itt meg kell vallanom, hogy soha még egy darabka mocsi sem volt a számban. Nézem: ízesnek tűnik, de kissé undorít is. Szétgereblyélem kicsit a mancsommal a rászórt zöldséget. Aztán kipróbálom bőrszerű héját a karmommal: érintésre ragacsos. A szaga meg olyan, mint amikor a rizsfőző vasfazék aljáról kaparják ki a főtt rizst. Körülnézek: megegyem, ne egyem? Szerencse vagy balszerencse: sehol senki. Ó-szan, a cseléd mindig egyforma ábrázatával tollaslabdát ütöget odakint. A gyerekek bent a szobában énekelnek valami nyulacskáról. Ha falni akarok, itt az idő. Ha elszalajtom az alkalmat, jövő újévig úgy kell töltenem az életet, hogy nem ismerem a mocsi ízét. Macska létemre is megsejtettem ebben a pillanatban egy igazságot: "Soha vissza nem térő alkalom minden lényt rávesz olyasmire is, amire pedig nem kívánkozik."
Bizony jómagam sem kívántam a rizslepényt, sőt minél jobban szemügyre vettem az edény alján, annál jobban elhatalmasodott rajtam valami kellemetlen érzés, már attól is undorodtam, hogy megkóstoljam. Ha a cseléd rám nyitja az ajtót vagy meghallom a gyerekek közelgő lépteinek zaját, minden bánkódás nélkül otthagyom a tálat. A következő újévig lelki szemeim előtt lebegne ugyan... De senki se jön, akárhogy is habozom, senki se jön... Valami folyton késztet: hát nem eszed meg? kapd be gyorsan! befele vele! Miközben egyre csak a tálba lestem, azon fohászkodtam, hogy bárcsak valaki... de persze senki se jött . Hát akkor mégiscsak meg kell ennem ezt a mocsit. Rávetettem tehát magam a tálra és elszántan gyökeréig mélyesztettem fogamat a mocsi csücskébe. Ennyi erővel általában mindent el tudok harapni, de micsoda meglepetés! Éppen gondolom, hogy most már jó, és el akarom a fogammal ereszteni - de az nem ereszt! Még egyszer megkísérlem kihúzni a fogamat - nem mozdul. Sejtem már, hogy ez az étel merő boszorkányság - de késő. Mint mikor az ember mocsárba esik és megpróbálja a lábát kiszabadítani, de csak blutty-blutty, süllyed egyre, úgy ólmosodnak meg pofám inai, a fogam meg sehogy se mozdul. Érzem bizony, rágós egy falat, megfogtam, de nem enged, nem tudom lerázni magamról. Igaza volt Meitei műítésznek, amikor a gazdámat felibe-harmadába embernek nevezte, ez a mocsi is éppolyan. Akárcsak tízben a három - egy örökkévalóságig oszthatod, mégsem jutsz semmire. És ekkor rájöttem kínjaim közepette a második számú igazságra:
"Minden lény előre megérzi, mi az, ami nem tesz jót neki."
Lám, bölcs mondást már kettőt is kitaláltam, csak éppen örömem nem telik benne. A fogam a mocsi foglya; úgy sajog, mintha húznák. Ha gyorsan meg nem szabadulok tőle, jön a cseléd! A gyerekek is abbahagyták már az éneklést, biztos, hogy mindjárt berontanak a konyhába. Keserves kínok között próbálkozom a farkam karikába görbítésével - semmi; lekonyítom, majd kihegyezem a fülemet - mit sem ér. Rájövök, hogy a mocsinak semmi köze az én fülem-farkam állásához. Minek görbítsem-hegyezzem-konyítsam őket hiába? Felhagyok vele. Ha valami segíthet, csakis a mancsom. Még talán le is szakíthatom vele magamról ezt a mocskot. Előbb jobbomat emelem föl, hogy körbetöröljem a pofám környékét, csápolok, de mindhiába, a ragacs nem válik le. Jöhet a bal mancsom: villámgyorsan, körkörösen támadok vele. Nem megyek ezzel sem sokra. Türelem rózsát terem, felváltva igyekszem jobbal-ballal, de a fogam csak marad a ragacsba tapadva. Ejnye, sehogy se jó ez így - két manccsal kell egyszerre.
És ekkor - láss csodát - sikerül, ami eddig még sohasem: felemelkedem a hátsó lábaimra! Valahogy olyan érzés, mintha nem is macska volnék. De hát törődöm is én most azzal, hogy az vagyok-e vagy sem, mikor minden erőmmel csak azon igyekszem, hogy fejemet összevissza hányva, tekergetve megszabaduljak! Olyan hevesen kapkodok a mancsaimmal, hogy már-már elvesztem egyensúlyomat, arrébb kell lépnem, nem maradhatok egy helyben, körbeszökdelek a konyhában. Közben arra gondolok, hogy milyen ügyesen felálltam két lábra magamtól. Innen már széles út vezet a harmadik igazsághoz: "Veszély esetén még az is sikerül, ami egyébként elérhetetlennek látszik. Ezt nevezzük égi segedelemnek."
Szerencsére részesültem e mennyei jóból, s így két lábon folytattam élethalálharcomat a sátáni étellel. Egyszerre úgy rémlik, hogy lépések zaját hallom odabentről. Valaki jön. Jaj de borzasztó lenne, ha így meglátna, gondolom, és egyre vadabbul keringek körbe a konyhában. A lépések egyre közelednek. Ó, jaj nekem, hát csak ennyire telt az égi segedelemből? Ekkor pillantottam meg a gyerekeket.
- Oda nézz! A macska eszi a mocsit és táncol! - kiáltott fel az egyik.
Elsőnek Ó-szan hallotta meg. Nyomban abbahagyta a tollaslabdázást, az ütőt ledobta és berohant.
- Jé, tényleg!
Az úrnő is nyilatkozott címerrel díszített finom kimonójában:
- Utálatos egy jószág!
Az úr is kijön a dolgozószobájából, szólván:
- Hülye állat!
A gyerekek azonban irtó érdekesnek tartották, s aztán mindnyájan - mintha összebeszéltek volna - fergeteges kacagásban törtek ki. A keservét neki! Sem a gyötrelem, sem a méreg nem tudott véget vetni a táncnak. Mikor már a nevetés alábbhagyott volna, az ötéves kölyök ismét megszólalt:
- Nézd, mama, milyen jópofa!
Erre aztán ismét rájuk jött, pedig akkor már, ahogy a költő mondja: "a tomboló hullámok csillapodván ellankadtak". Én bizony sokszor láttam-hallottam, milyen szegényes az emberi részvét, de ekkori kegyetlenségükön soha nem tettek túl. Az égi segedelem reménye elenyészett, visszaereszkedtem négy lábamra, úgy, ahogy eredetileg szoktam állani, szemem kifordul a kíntól, fojtogatott a végső megszégyenülés. A gazdám végül is kárnak tartotta volna, ha elpusztítanak a szeme láttára, s ezért ráparancsolt a cselédre:
- Na, szedd le róla!
A szolgáló erre az úrnőre nézett, olyan tekintettel, mely ezt kérdezte: "Ne táncoltassuk még egy kicsit?" Az asszony szerette volna nézni még a táncot, de hát elpusztítani sem akart - ezért hallgatott.
- Felfordul, ha mindjárt le nem szeded róla! Igyekezz már! - szólt rá ismét a gazda a cselédre. Ó-szan pedig, mintha csak valami álombéli lakomából keltenék fel jóllakottan, kelletlenül megfogta a mocsit és rántott rajta. Törődött is vele, hogy fáj-e vagy nem, húzta irgalmatlanul és éreztem, hogy nem bírom már tovább. De az élmény elvezetett a negyedik számú igazsághoz:
"Az összes gyönyörélvezetekhez keserves kínokon keresztül jutunk el."
nezelodtem a neten mocsi ugyben:
- mocsi a wikipedian, a sarokban egybol ott vannak a csomagolt teglacskak, amit szuzuki szannal is ettunk, alatta szep kerekek, alatta a hagyomanyos fakalapacsos elkeszitesi modszer, az alatt meg vmi mocsi-keszito eszkozzel
- a japanesefood-on hasznos megjegyzes, epp amire nem figyelt szoszaki macskaja: "Cooked mochi is very sticky, so be careful not to choke." -- azaz a fott mocsi nagyon nyulos-ragados, vigyazzunk, nehogy megfulladjunk
hehe, ezek utan nem tudom, neki mernek-e allni
- sok receptet talaltam, a nagy reszuk edes volt alapbol
sokban edesbabpure is volt tolteleknek
mi szuzuki szannal ettuk edesen is meg sosan is, es nekem pont a sos tetszett a legjobban, igy olyat szerettem volna, amiben nincs cukor
emellett sok recept rizsbol indult ki, amit bambusz paroloban kell megparolni, olyanom nincs [es most nem is akarok venni], szoval ezeket kihagytam
- es megtalaltam a sok sok gyanus es fura recept kozott azt, amit kerestem itt, az AlohaWord-on
2 modszerrel probalkoztam: 2 kisebb golyot forro olajban sutottem ki a talalt recept alapjan, 1 nagyobbat meg sutoben
a sutos belul nyers maradt, az olajos remek lett, igy inkabb csak azt irom le
mocsi
egesz keves mocsi liszthez tettem keves sot, aztan meg annyi vizet, h egy jo suru, formazhato massza legyen belole
csinaltam 2 kis golyot [kb mint egy cseresznye]
forro olajba tettem oket, par perc alatt szep aranybarnara sultek
kiszedtem oket, gyorsan megforgattam oket szojaszoszban, korejuk tekertem egy darabka norit, es szelveszgyorsan megettem, h megusszam a megfulladast
az olaj ize szokatlan volt nekem, de nem zavart, a mocsi maga nagyon hasonlitott nekem ahhoz, amit szuzuki szannal is ettunk
[o nyilvan fogna a fejet, nekem nincs olyan sok tapasztalatom a rizsekkel, mint neki]
No comments:
Post a Comment